És sikerült! Egyiptom megcsinálta! Egy 30 évig regnáló diktátortól tudott megválni minimális véráldozatok árán úgy, hogy kitartott belső meggyőződése mellett. Ez pedig a mindent elsöprő szabadság vágy volt. Az elmúlt majd 3 hétben valóban békésen és mindig tisztelet tudóan, de magát megvédve szerveződött egybe, egy ügyért: Mubarak lemondásáért.

Mi eredményezte végül is az utolsó napokban a vezér távozását?

Ennek járunk utána (természetesen szubjektív) elemzésünkkel.

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom mi hozott eredményt, akkor azt mondanám, hogy azért, mert valamiért harcoltak és nem valami ellen.

Ők a szabadságukért harcoltak(inkább álltak ki), nem is igazán utálták a vezérüket. Egyszerűen másként szeretnének már élni. A másik félnek pedig mindig felkínálták a tisztességes, emberhez méltó távozás lehetőségét. Mindamellett nem engedtek a követelésikből, a megosztásukra játszó erőket semlegesíteni tudták, nem volt igazán vezérük. A lényeg itt igazából az, hogy ha valódi saját bensőd által vezérelt vagy, akkor egy egypólusú öngerjesztő rendszer jön létre, ami a dualitás világából nem megérthető, nem legyőzhető. Nincs ellenség, nincs ki ellen harcolni igazából. EGYszerűen vagy aki vagy. Ha ez pedig tömeges és találkoznak az érzések, akkor egy hatalmas erő keletkezik, ami forgószélként csavar ki bármilyen erősen lebetonozott rendszert.

De mindezen erő még kevésnek látszott. Tegnap Mubarak újabb beszédében tette egyértelművé szándékait a hatalomátadást illetően, nem mondott le. Történt valami, ami 1 nappal később mégis más belátásra bírta.

Véleményem szerint itt a hadsereg játszotta a kulcsszerepet a végjátékban. Két momentumot jegyeznék meg. 1. a hétfői Wael Ghonim interjú sokaknál áttörhetett egy érzelmi falat. A fiatalember többek között tisztelettel beszélt fogvatartóiról is. Utána a tüntetők többen lettek, munkások ezrei léptek sztájkba, a nők részvétele is megnőtt. 2. Mubarak csütörtöki beszéde rosszul sikerült. Szinte nem mondott semmi konkrétumot, plusz újfent nem mondott le. Erre pedig a tüntetők is feldühödtek, számos egyéb fontos épületet is körbevettek. A Tahrír téri központ kinyílt. Egyre elszántabbak lettek az emberek, nemhogy haza mentek volna. Ebben a helyzetben volt két tűz között a hadsereg. Érzésem szerint már a hét eleji interjú, és az azt követő legnagyobb tüntetés is komolyan elbizonytalanította őket (vasárnap már normál munkanapnak látszott), illetve a csütörtöki szerencsétlen beszéd, és a felbőszült tömeg további erős ingereket jelentettek az események mihamarabbi megoldása felé. Egyik variáció volt a tömeg oszlatása kemény fellépéssel. Erre már nem volt erkölcsi felhatalmazásuk. A Tüntetők mindvégig békések voltak, a tankok mozdulni sem tudtak az előttük heverő emberektől. A másik variáció az elnök lemondatása. Bölcsen ez utóbbi mellett döntöttek. Ne higgyük azt, hogy az elnök 30 sikeres év után a nép követelésére elhagyná a pályát. Neki nincsenek közvetlen kapcsolata a néppel. Azt csak torzítottan ismeri. Akik neki a valóságot jelentik azok a közvetlen emberei. Ha ők nem állnak mögé, akkor tehetetlen. Illetve csak ők tudják jobb belátásra bírni. Megtervezték tehát neki a biztos kiszállást, és rendezett továbbvitelét az ügyeknek. Így már igazi arcvesztés nélkül tudott lelépni.

Minden jó, ha vége jó. Most pedig egy új történet kezdődik. EGYiptom a neve.

Korsch Péter